A több mint háromezer lelket számláló község fest?i környezetben, a Bakony legdélibb nyúlványán, az Öreghegy lábánál terül el.
?si település, már a k?korszakban is éltek itt emberek a Csucshegy lejt?jén, amikor még a mélyebb részeket tenger borította. Kés?bb a kelták, majd a rómaiak lakták a vidéket,?ket a pannon szlávok, a szlovének követték.
A község neve Rendek, vagy ahogyan eredetileg ejtették: Rennek, Rednek, szintén szláv eredet?, még a honfoglalás el?tti korból való. Jelentése: vörösérc. A bauxittól vörösre festett földre utal. A Csab név már magyar eredet?, a Csaba személynévb?l származik. A honfoglaló magyarok közül a Kál nemzet- ség Bulcsu törzse szállta meg a vidéket. A mai Csabrendek ebb?l a három faluból alakult ki: Rendek (1314. Villa Rennek), Al-Csab, Fel-Csab vagy Szentistváncsab. Mind a három falunak parochiás temploma volt. A rendeki Szent L?rinc, a fels?-csabi Szent István vértanú tiszteletére szentelve.
A tatárjárás idején - melynek emlékét a Táborhely- és a Tatárverés-d?l?k máig meg?rizték - mind a három falu templomával együtt elpusztult.
1428-ig Csabrendek jelent?s település volt. Zala megye keleti részének járási székhelye. A török meg-szállás alatt a két Csab elnéptelenedik. Templomainak csak romjai maradnak, és soha többé fel nem épülnek. Rendek azonban mindvégig népes hely maradt. Templomát 1725-ban újraépítették.
A harcok elmúltával a három falu népe Csabrendek néven alapított új községet, melyet a falu akkori földesura Galánthai gróf Fekete György észak-magyarországi tóth, cseh, morva és lengyel, valamint Bajorországból és Styriából származó német telepesekkel népesít be.
1728-ban újból alakult a csabrendeki plébánia, melyhez filiaként hozzácsatolták Gyömör?t, Gógánfát, Dabroncot, Ötvöst, s?t egy id?re Gyepüt és Kajánföldét is. A jelenlegi plébániatemplomot 1785-ben építették.
A lakosok nagy része mez?gazdasággal és állattenyésztéssel foglalkozott. Sok volt a részes juhász, akik egy-egy uraságnak vagy nemesnek a birkáit legeltették, és fizetés fejében a szaporulat bizonyos hányada ?ket illette meg. Az iparosodás korán megindult. A völgyben folydogáló kis patak partján egymást érték a vízimalmok (Rendeki, Pinkóczi, Petriczi, Hobai, Hanyi, Kismalom). A malmoknál is nagyobb számban voltak kocsmák, vendégl?k. Volt urasági vendégl? is. A csárda neve Pipagyújtó volt. Népes és virágzó volt a takácsok céhe, sokan foglalkoztak fonással. A kés?bb Háziipari Szövetkezet gyökereit itt találhatjuk meg. Ácsok egyben kerékgyártók, bognárok is szép számmal voltak a falban. Az asztalosokat akkor még nem az asztal, hanem a szekrény készítésér?l nevezték el szekrényeseknek. Ezek kezdetben f?leg németek voltak. Szabót és kovácsot viszont csak keveset találunk. Hentes, mészáros is akadt, néhány építészt nevével is találkozunk az 1770-80-as években. Ezek azt mutatják, hogy megkezd?dtek a nagyobb építkezések, melyekhez a k?m?ves mellett szakképzett tervez?kre, irányítókra, kivitelez?kre volt szükség.
Els?nek mindenesetre gróf Fekete János építette meg máig is fennálló kastélyát 1775 körül.
Az 1790-es években épült a két Bogyay-kúria. Az egyik a f? utcán a forrással szemben, a másik a Gyömörei utcában. Ugyancsak akkor épült az Érsek család kúriája is, a Sümegi utcában.
A plébánia megalakulásától kezdve megindult az iskolai élet is. Az els? mester Büki Imre a tanítás mellett kántori teend?ket is ellátta. Az iskola 1874-ig egyházi, ett?l kezdve állami.
A faluban nagy számban éltek zsidók. Itteni térfoglalásukat el?segítette, hogy a falu nem egyetlen földesúr birtoka volt, hanem néhány f?nemes és számos köznemes család között oszlott meg.
Járványok gyakran pusztították a lakosságot. 1795-ban felt?n?en nagy volt a gyermekhalandóság. 1831-ban az egész országot végig pusztította a kolera, év végéig 20-an haltak meg Csabrendeken. Az 1848-49-es években szintén járvány következtében a lakosság közel egynegyede, 492 f? halt meg.
Az 1848-as forradalmi eszmék inkább a köznemesség és a polgárság körében hódítottak. Itt kell megemlíteni Barcza kapitány, Ádám Ferenc, Oszterhuber Péter Antal honvédszázados, Persaits Antal és Kapocsi János egykori ispán nevét.
Az 1870-80-as években a Bakony utolsó nagy legendás betyárvezére volt Savanyu Jóska. Többször is megfordult a faluban, mert n?vére, Savanyu Mária itt lakott. A betyárvilág utolsó véres színjátéka 1881. augusztus 31-én játszódott le a piactéren lév? Tarányi kúriában. Ekkor halt meg Bogyai Antal sümegi f?bíró.
A századfordulón a község birtokviszonyaiban is változás történt. Az évszázados ?si birtok (Fekete grófok, Mihalopicsok, Chermelek tulajdona) sorsa az I. vh. alatt teljesedett be véglegesen, az egész birtokot a kastéllyal együtt egymillió koronáért a marhakeresked?b?l földesúrrá avanzsált Grósz Lajos zsidó vette meg.
A falu népessége az 1901. évi összeírás szerint 3431 f?, ebb?l kb. 1000 zsidó volt.
Az I. vh-nak a községben 122 h?si halottja volt. 1919. márciusában a községben is megalakult a direktórium és a munkástanács. A Munkástanácsnak 30 tagja volt.
A környéken nagy mennyiség? bauxit volt fellelhet?. Az erre épül? bányászat 1936-ban indult meg és a munkásság mintegy 80 %-át foglalkoztatta.
Községünk a II. vh. után 1945. március 27-én szabadult fel. Mint az országban mindenütt, itt is megindult az új élet. Földet osztottak a parasztoknak. 1949. nyarán megkezd?dött a Tsz. szervezése. A község nagyarányú fejl?désen ment keresztül, beindult a Háziipari Szövetkezet lábtörl? és fólia részlege. A kisiparosok Ktsz-be tömörültek, ÁFÉSZ boltok nyíltak, új gyógyszertár épül. A régi Barcza kastély lebontásra került, helyére községházat, postát, m?vel?dési házat és könyvtárat építettek. A római kori alsó kút helyén törpe vízm? létesült.
A községben 1950-t?l 1977-ig önálló tanács m?ködött. 1977. április 1-jét?l a községhez csatolták Veszprémgalsa Közös Tanács négy települését; Hosztót, Szentimrefalva, Veszprémgalsa, Zalaszegvár községeket. A közös tanács az önkormányzatok megalakulásáig m?ködött.
A település lélekszáma a tanácsrendszer centralizációs id?szakában közel 700 f?vel lecsökkent, majd 1980-tól napjainkig 16 %-kal növekedett. Jelenleg az állandó lakosok száma 3. 212 f?.
A lakosság foglalkoztatását a környez? bányaüzemek (bauxit és szénbányászat), a mez?gazdasági üzemek, községben m?köd? könny?ipari üzemek és a szolgáltatást nyújtó szövetkezetek biztosították.
A 80-90-es évek az ipari üzemek leépítése és a mez?gazdasági termel?szövetkezet széthullása következtében rohamosan megnövekedett a munkanélküliek aránya (az aktív keres?k kb. 15%-a).
A munkalehet?ségek csökkenésével párhuzamosan növekedett a vállalkozók száma, de jelent?sebb létszámot foglalkoztató vállalkozás nem létesült.
A település infrastrukturális ellátottsága jónak mondható. Az egész községben kiépített a víz, villany, telefon, gáz és szennyvízcsatorna hálózat, valamint a kábeltv-rendszer.
Az Önkormányzat által m?ködtetett intézmények:
14 osztályos általános iskola (tanulók száma: 335 f?), 5 csoportos óvoda (ellátottak száma: 120 f?), Községi Könyvtár és M?vel?dési Ház, Id?sek Napközi Otthona, fogorvosi szolgálat, véd?n?i szolgálat, Gazdasági M?szaki Ellátó Szervezet.
Az igazgatási feladatokat a társközségekkel közösen kialakított Körjegyz?ség látja el.
A lakosság egészségügyi ellátását két háziorvos, egy fogorvos végzi, vállalkozásban.
Csabrendek testvértelepülése a szlovákiai Nagyfödémes.
A község országos hír? szülöttei:

Fekete János író, m?fordító
Csabrendek, 1741. november 10. - Fót, 1803.

Vörös János szobrászm?vész
Csabrendek, 1897. január 29. – Nagykanizsa, 1963. február 27.

Vörös János vezérezredes, vezérkari f?nök, honvédelmi miniszter
Csabrendek, 1891. március 25.- Balatonfüred, 1968. július 23.

A település fejlesztésének alapjait jelenti, hogy:
- határában termálvíz és bels? fogyasztásra alkalmas, jó min?ség? ásványvíz (palackoható) található;
- a 84-es f?út mellett, ipari parknak alkalmas területe van;
- összközm?ves építési telkek (kb.1000 m2) várnak gazdára.

Szép fekvés? sz?l?hegye a borturizmusnak szolgál alapjául.